Hans Christian Andersen: A KIS GYUFAÁRUS LÁNY a legszomorúbb történet amit valaha olvastam, de mégis valami olyan dolgot ad amit én csak úgy hívok csoda. Tudom-tudom, csodák márpedig nincsenek. De ez valóban így lenne? Egy olyan világról olvasunk ebben a mesében is ami ma is létezik. A képzelet megszépít, megszelídít, megszínesít sötét, fakó, szomorú gondolatokat. A megfelelő módon tálalva több emberre is hatással lehetünk saját képzeletünk valósággá tételével. Elmesélhetjük, énekelhetjük vagy lerajzolhatjuk. Digitális világunkban ennek a terjesztése, elkészítése sokkal egyszerűbb, gyorsabb és sokkal több helyre juttatható el. Így mégjobban figyeljünk arra, mit valósítunk meg, hisz rajtunk is múlhat mennyi szépet teszünk a világhoz és ettől mennyi rossz vész el...
Hans Christian Andersen: A KIS GYUFAÁRUS LÁNY
Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendõ utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedõ utcákat, hajadonfõtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elõl a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsõnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tõle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtõl reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödõ, hosszú, szõke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellõ ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tetõ hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejû, rézcsövû vaskályha elõtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltûnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elõvett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítõvel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörû szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedõ szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklõ csillag lett belõle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé."
- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltûnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörûséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.
A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erõs. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendõ reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörûséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.
(forrás:http://rokafi.verslista.hu/lafontainvers.htm)
