Ma, amikor bementem a műterembe, az asztalon szélezésre előkészített képek feküdtek. Egy festőművésznő portréi. Köztük némelyik olyan, hogy legszívesebben kitettem volna a legközelebbi kiállításunkkor a falra. Merthogy 2010. március 11-től éppen egy portrékiállítás lesz a BPIX-ben, Selmeczi Susy és Orgoványi Gábor kiállítása, aminek a Fészek címet adták, nem titkoltan utalva az angol face=arc kifejezésre, úgy magyarosan többesszámba téve.
Milyen érdekes, hogy az angol face to face, mi pedig szemtől szembe állunk egymással. A mi kis Közép-Európánkban a szemnek különösen fontos szerepe van. A szemek akkor is beszéltek és beszélnek, amikor amikor a szájon lakat van. A művésznő egyes képein a szemek mesélnek, és az ember fejében gondolatokat ébresztenek. Nem ismerem személyesen az alkotót, ő „csak” egy megrendelő a BPIX-ben, megküldte a fájlokat, mi kinyomtattuk vászonra, felkasíroztuk, most szélezzük és közben kialakult egy kapcsolat a képekkel, az alkotó gondolataival. Amikor úgy döntöttünk a BPIX-ben, hogy a következő kiállítás anyagát portrékból állítjuk össze, arra gondoltam, hogy ez olyan intim dolog, kell-e portrékat idegeneknek megmutatni. Minden portéban az alkotó szinte levetkőzik, kiadja magát. Nemcsak az arcot festi meg, hanem – ha jó az alkotás – az ábrázolt személy lelkét is, de valahol az alkotó gondolatait is vele kapcsolatban. Selmeczi Susy egyik képe, amit mi csak Opheliának hívunk, többet elmond az alkotóról, mint magáról a kislányról, akit ábrázol. Egy igazi, impesszionisztikus portré, amiben benne van egy történet is, a lány szeme az, ami mindent elmond.
1914-ben Bárdos Artúr tollából jelent meg egy cikk a Művészet című folyóiratban. Alább csak néhány részlet (akit érdekel, a teljes cikk elolvasható itt: http://www.mke.hu/lyka/13/153-163-portre.htm) a portré történetéről:
„A portré hanyatlásának régebbi tünetei okozati összefüggésben voltak a fotográfia fejlődésével is. Amíg az emberek a fotografálást nem ismerték, addig a festett portré nemcsak művészi, hanem általános, hogy, úgy mondjuk kommerciális szükségletet is elégített ki. Bizonyos tehát, hogy az első portrék fő célja a konstatálás volt, a minél tárgyibb lefestés; hiszen az első naturalisztikus stúdiumoknak már nagyra tartott eredménye lehetett az, hogy a festmény vagy rajz már nemcsak embert, hanem egy bizonyos, a többitől megkülönböztethető embert tudott ábrázolni. Vannak, akiknek igényeik ezeknél a primitív portré-igényeknél még ma sem jutottak tovább a fejlődésben ; akiknek egyetlen követelményük a portréval szemben még ma is az, hogy hasonlítson és legföllebb még az, hogy jóindulatúan hasonlítson, más szóval: hízelegjen.
...A fotográfia fejlődése a festett portrét arra utalta, hogy másutt keresse a maga helyét, hogy olyan szükségleteket elégítsen ki, amilyeneket a fotográfia nem tud kielégíteni. De, természetesen, az elhelyezkedésnek ez a célszerűségi szempontja önmagában még nem tudta volna új utakra terelni a portrét, ha a fotográfia föllendülése nem találkozott volna össze igen szerencsésen a művészetnek azzal az irányával, amely nemcsak az emberrel, hanem a természet minden egyéb jelenségével szemben is elfordult a lefestés és az objektív konstatálás módszerétől, hogy egészen más értékeket hangsúlyozzon. Az impresszionizmus festői világnézete nem ismerte többé a természetnek abszolút, minden körülmények között érvényes tárgyi kritériumait, hanem ezeken túl és részben ezek elhanyagolásával azokat a momentumokat hangsúlyozta, amelyek úgy a lefestendő természeti jelenség, mint a festő szubjektív, csak bizonyos tárgyi és lelki körülmények között érvényes tulajdonságait jellemzik.
A konstatáló portré helyébe lépett tehát az impresszionisztikus portré, amelynek létjogosultságát az határozta meg a modern fotográfiával szemben, hogy összes mondanivalói éppen a fotográfián túl kezdődtek. Legfontosabbak voltak e mondanivalók közül azok, amelyek a festő egyéniségét, világszemléletét és kifejezésmódját jellemezték. Ezenkívül azok voltak fontosak, melyek a lefestendő tárgynak. A portrénál tehát a lefestendő embernek mint szemléleti jelenségnek, szín- és forma-viszonyaira, továbbá az őt környező és rajta reflektálódó fény- és levegőjelenségek, atmoszferikus behatások szín- és forma-elváltoztató hatására vonatkoznak. De e primer festői közléseken túl, melyek, persze közvetve, őt is jellemezték, az ábrázoltnak személyi vonásai is kifejezésre jutottak, csakhogy elsősorban is nem azok, amelyek a valamivel régebbi portrén és a fotográfián fontosak voltak, tehát nem a fotografikus hasonlatosság jegyei, hanem lényének, karakterének mélyebb, nem mindenki számára megnyilatkozó vonásai. Az impresszionisztikus portréval kapcsolatosan tehát megszületett a pszichológikus portré is, mely a felszínes vonásokkal nem érte be, hanem mélyebben markolt a lélekbe, hogy azt is, — persze, csak külső, szemléleti megnyilatkozásaiban - vászonra rögzítse. Az ilyen portré sokszor első pillanatra alig hasonlított az ábrázoltra, de hosszabb, vagy gyakoribb szemlélés után kiderült, hogy karakterbeli jellemzetessége sokkal több, mint hasonlatosság, sokkal állandóbb értékű és igazságú, mint azok a vonások, melyeket egy fodrászi, vagy borbélyi művelet teljesen elváltoztathat, mert ez a jellemzetesség mélyebbre nyúl és nem ritkán rejtett atavisztikus vonásokat hoz felszínre. Az ilyen portréról sokszor azt mondták, hogy nem hasonlít az ábrázoltra, aztán csakhamar rájöttek, hogy nemcsak rá, hanem az apjára is hasonlít és egészen rejtett, vagy elfelejtett családi vonásokat rögzít meg.”
Milyen érdekes, hogy az angol face to face, mi pedig szemtől szembe állunk egymással. A mi kis Közép-Európánkban a szemnek különösen fontos szerepe van. A szemek akkor is beszéltek és beszélnek, amikor amikor a szájon lakat van. A művésznő egyes képein a szemek mesélnek, és az ember fejében gondolatokat ébresztenek. Nem ismerem személyesen az alkotót, ő „csak” egy megrendelő a BPIX-ben, megküldte a fájlokat, mi kinyomtattuk vászonra, felkasíroztuk, most szélezzük és közben kialakult egy kapcsolat a képekkel, az alkotó gondolataival. Amikor úgy döntöttünk a BPIX-ben, hogy a következő kiállítás anyagát portrékból állítjuk össze, arra gondoltam, hogy ez olyan intim dolog, kell-e portrékat idegeneknek megmutatni. Minden portéban az alkotó szinte levetkőzik, kiadja magát. Nemcsak az arcot festi meg, hanem – ha jó az alkotás – az ábrázolt személy lelkét is, de valahol az alkotó gondolatait is vele kapcsolatban. Selmeczi Susy egyik képe, amit mi csak Opheliának hívunk, többet elmond az alkotóról, mint magáról a kislányról, akit ábrázol. Egy igazi, impesszionisztikus portré, amiben benne van egy történet is, a lány szeme az, ami mindent elmond.
1914-ben Bárdos Artúr tollából jelent meg egy cikk a Művészet című folyóiratban. Alább csak néhány részlet (akit érdekel, a teljes cikk elolvasható itt: http://www.mke.hu/lyka/13/153-163-portre.htm) a portré történetéről:
„A portré hanyatlásának régebbi tünetei okozati összefüggésben voltak a fotográfia fejlődésével is. Amíg az emberek a fotografálást nem ismerték, addig a festett portré nemcsak művészi, hanem általános, hogy, úgy mondjuk kommerciális szükségletet is elégített ki. Bizonyos tehát, hogy az első portrék fő célja a konstatálás volt, a minél tárgyibb lefestés; hiszen az első naturalisztikus stúdiumoknak már nagyra tartott eredménye lehetett az, hogy a festmény vagy rajz már nemcsak embert, hanem egy bizonyos, a többitől megkülönböztethető embert tudott ábrázolni. Vannak, akiknek igényeik ezeknél a primitív portré-igényeknél még ma sem jutottak tovább a fejlődésben ; akiknek egyetlen követelményük a portréval szemben még ma is az, hogy hasonlítson és legföllebb még az, hogy jóindulatúan hasonlítson, más szóval: hízelegjen.
...A fotográfia fejlődése a festett portrét arra utalta, hogy másutt keresse a maga helyét, hogy olyan szükségleteket elégítsen ki, amilyeneket a fotográfia nem tud kielégíteni. De, természetesen, az elhelyezkedésnek ez a célszerűségi szempontja önmagában még nem tudta volna új utakra terelni a portrét, ha a fotográfia föllendülése nem találkozott volna össze igen szerencsésen a művészetnek azzal az irányával, amely nemcsak az emberrel, hanem a természet minden egyéb jelenségével szemben is elfordult a lefestés és az objektív konstatálás módszerétől, hogy egészen más értékeket hangsúlyozzon. Az impresszionizmus festői világnézete nem ismerte többé a természetnek abszolút, minden körülmények között érvényes tárgyi kritériumait, hanem ezeken túl és részben ezek elhanyagolásával azokat a momentumokat hangsúlyozta, amelyek úgy a lefestendő természeti jelenség, mint a festő szubjektív, csak bizonyos tárgyi és lelki körülmények között érvényes tulajdonságait jellemzik.
A konstatáló portré helyébe lépett tehát az impresszionisztikus portré, amelynek létjogosultságát az határozta meg a modern fotográfiával szemben, hogy összes mondanivalói éppen a fotográfián túl kezdődtek. Legfontosabbak voltak e mondanivalók közül azok, amelyek a festő egyéniségét, világszemléletét és kifejezésmódját jellemezték. Ezenkívül azok voltak fontosak, melyek a lefestendő tárgynak. A portrénál tehát a lefestendő embernek mint szemléleti jelenségnek, szín- és forma-viszonyaira, továbbá az őt környező és rajta reflektálódó fény- és levegőjelenségek, atmoszferikus behatások szín- és forma-elváltoztató hatására vonatkoznak. De e primer festői közléseken túl, melyek, persze közvetve, őt is jellemezték, az ábrázoltnak személyi vonásai is kifejezésre jutottak, csakhogy elsősorban is nem azok, amelyek a valamivel régebbi portrén és a fotográfián fontosak voltak, tehát nem a fotografikus hasonlatosság jegyei, hanem lényének, karakterének mélyebb, nem mindenki számára megnyilatkozó vonásai. Az impresszionisztikus portréval kapcsolatosan tehát megszületett a pszichológikus portré is, mely a felszínes vonásokkal nem érte be, hanem mélyebben markolt a lélekbe, hogy azt is, — persze, csak külső, szemléleti megnyilatkozásaiban - vászonra rögzítse. Az ilyen portré sokszor első pillanatra alig hasonlított az ábrázoltra, de hosszabb, vagy gyakoribb szemlélés után kiderült, hogy karakterbeli jellemzetessége sokkal több, mint hasonlatosság, sokkal állandóbb értékű és igazságú, mint azok a vonások, melyeket egy fodrászi, vagy borbélyi művelet teljesen elváltoztathat, mert ez a jellemzetesség mélyebbre nyúl és nem ritkán rejtett atavisztikus vonásokat hoz felszínre. Az ilyen portréról sokszor azt mondták, hogy nem hasonlít az ábrázoltra, aztán csakhamar rájöttek, hogy nemcsak rá, hanem az apjára is hasonlít és egészen rejtett, vagy elfelejtett családi vonásokat rögzít meg.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése