Kiegészítő tevékenységek - művészeknek, Wysiwyg csütörtök

A BPIX-ben a kiállításokon, versenyeken kívül talán a legizgalmasabbak az előadások. Ezek többnyire klubjellegű találkozók (így mondják szépen azt, hogy kis számú vendég előtt produkáljuk magunkat). Valószínűleg, ha lenne megfelelő forrás és igazán hirdetni is lehetne, szép számú érdeklődőt vonzanának mind a Wysiwyg csütörtök, mind pedig a SplitDecoLive performanszok.
A WYSIWYG jelentése "What You See Is What You Get”, azaz az „amit látsz, azt kapod". BPIX Digitális AlkotóCentrum által indított találkozó-sorozat célja a (digitális) festészetnek és a különféle művészeti ágak összhangjának bemutatása. A hivatalos megfogalmazás szerint a rendezvények keretében a kiállító alkotókkal való megismerkedés lehetőségén túl tárlatvezetés, előadás és festészeti bemutató is helyet kap. Ez így igaz, a legutóbbi program tárlatvezetése Orgoványi Gábor és Selmeczi Zsuzsanna: Fészek című portrékiállítása kapcsán, mintegy 40 percig tartott. Orgoványi Gábor érdekes közelítésben mesélt arról, ő mit lát bele a portrékba, mit tart a portréfestészetről a múltról és a jövőről. Ezután a felvezető után érdekes élmény volt a Gábor Ágnes előadása, a Toll és ecset sorozat részeként a Műterem és dolgozószoba címmel. Jónéhány híres portré, fiatalkori és öregkori, ismert és ismeretlen önarckép. Képek és versek, változó önábrázolások vagy 80 képben. Irodalmi, képes séta, mindez ingyen, és voltunk rajta kb. tízen. Tényleg nem érdekel senkit ez a téma? Annyi kultúr és álkultúr program van, hogy erre már nincs érdeklődő. De akkor miért csináljuk? Miért költünk rá időt, energiát és pénzt? Kényszeres kiegészítő tevékenység, amikor az ember meggyőződésből hinti az ismereteket. Valószínűleg egy ideig viszi az inercia, aztán a gazdasági és észérvek megszüntetik. Milyen érdekes, hiszen a fennmaradáshoz csak annyi kéne, hogy elismerést szerezzen a rendezvény, nem is pénz… Lehet, hogy ez az örökmozó alapelve?
“Az erő mindig arra törekszik, hogy elenyésszen és eltékozolja magát;
ha legyőzte önmagát, minden testet legyőz.
Nélküle semmi sem mozog..."
Leonardo da Vinci

Szponzoráció, mecenatúra és donáció - vagy egyik sem

Ugye mennyi kifejezés van arra, hogy egy nemes cél eléréséhez valaki finanszírozásért kuncsorog?
Persze különbséget kell tenni a három fogalom között:
A szponzoráció a szponzor és a szponzorált fél által kötött üzleti szerződés, amely mindkét félnek előnyöket biztosít.
A mecenatúra, vagy magánadomány: az adományozó nem kér a támogatásért cserébe semmilyen ellenszolgáltatást.
A donáció pedig célzott adománygyűjtés, azaz egy konkrét cél érdekében zajlik, általában sok támogatótól a forrásgyűjtés.
Már meghirdettük a BPIX IFI-2010 Digitális Festészeti Versenyt, ahová kifejezetten gyerekek alkotásait várjuk. Már ezt megelőzően, de azóta is folyamatosan keressük a támogatókat.
Elég nehéz, hiszen mi itt Magyarországon ahhoz vagyunk szokva, hogy elsősorban a művészek keresnek maguknak szponzort. Ők ehhez szokva vannak, mivel a művészek gazdasági szereplését segítő, úgynevezett művészeti menedzser intézménye még igencsak gyerekcipőben jár itthon. Egy gyerekkiállításhoz elég nehéz támogatót találni, főként, ha tudomásul vesszük a potenciális támogató cég elvárásait az eseménnyel szemben:

• publicitás,
• a cég imázsának növekedése a jó értelemben vett polgári értékrend szerint,
• végül, de nem utolsó sorban, valamilyenfajta előnyökhöz jutás a szponzorálás során.

Már a publicitással baj van: tavalyi versenyünk támogatójának nevét az összes sajtómegjelenésből kivágták (leírjuk: GRASSHOPPER.HU). Az általunk összeállított sajtóanyagból ugyanúgy mint a TV felvételhez készített riportból. Miért???? MI mondtuk, mert ezzel akartuk meghálálni a támogatást.
Talán a sajtó, a TV, a nyomtatott kiadványok arra vártak, hogy őket is támogassa meg a rendezvény támogatója, akkor majd megjelenhet a neve?
De hiszen ő a festészeti versenyt és nem az ilyen-olyan TV-t, újságot akarta támogatni.

A cég imázsának növekedése - ez jól hangzik, egészen addig, amíg nem tudjuk, hogy a támogatótól nem azt kérdezik: ugye azért támogattad, mert komolyan gondolod a gyerekek művészeti fejlesztését, hanem: ugye azért támogattad, mert van ott valami ismerősöd?

Előnyök? Az előző kettőből lehetett volna, egy gyerekversenynél elég kevés esély van arra, hogy a gyerekek mindegyike azonnal vevővé válik, és rohan a támogatóhoz beszerezni ezt-azt.
Szóval a szponzorációt kihagyhatjuk…

Mecenatúra: érdek nélküli magánadomány… Ki meri megkockáztatni? Hátha másnap megkérdezik: befizetted az ajándékozás utáni illetéket? És egyébként is miből tellett? A mecenatúrát is kihagyhatjuk, arról nem is beszélve, a megfelelő anyagi háttérrel rendelkező magánadományozó ritka mint a holló. Elég önzőek vagyunk ahhoz, hogy érdek nélkül nem adunk, még akkor sem, ha ezt esetleg megengedhetnénk magunknak, de általában meg sem engedhetjük.

Donáció maradt, amire tízezrével állnak sorba rákbeteg, daganatos gyerekek, kóbor kutyák, és hamarosan nincstelen nyugdíjasok, ha a donáció gyűjtő cégek felfedezik ezt a piacot is. (Mert mint tudjuk a sikeres filmhez is mi kell: kutya, gyerek, vagy szegény öreg.)

A fogós kérdés megoldásához egy művészeti menedzser, vagy szponzorációs bróker kéne.
Magyarországon mindkét fogalmat kevesen ismerik. A felsőoktatásban még csak néhány intézmény ad helyet ilyen irányú képzésnek. Pedig nagyon megkönnyítené a munkát, ha lenne Magyarországon egy olyan szakembergárda, amely hídként kötné össze a szponzoráló céget és a támogatást kereső kulturális produkciókat. (Aki esetleg nem tudja mi a feladata a szponzorációs brókernek: kétfajta tevékenysége van, egyrészt szponzorációs tanácsadást végez, másrészt brókerkedik. A tanácsadó feladata a cégeknek segítséget nyújtani abban, miként illesszék be a szponzorációt marketingkommunikációjukba, illetve hogyan tegyék ezt a tevékenységet hatékonnyá és mérhetővé. Ezzel szemben a bróker feladata, hogy partnereket hozzon össze.)

Amíg ilyen nincs, addig személyes kapcsolatok, pusztába küldött e-mailek és persze a reménykedés, hátha valakinek megtetszik, amit művelünk.

Portrékról, szemekről egy kiállítás kapcsán

Ma, amikor bementem a műterembe, az asztalon szélezésre előkészített képek feküdtek. Egy festőművésznő portréi. Köztük némelyik olyan, hogy legszívesebben kitettem volna a legközelebbi kiállításunkkor a falra. Merthogy 2010. március 11-től éppen egy portrékiállítás lesz a BPIX-ben, Selmeczi Susy és Orgoványi Gábor kiállítása, aminek a Fészek címet adták, nem titkoltan utalva az angol face=arc kifejezésre, úgy magyarosan többesszámba téve.
Milyen érdekes, hogy az angol face to face, mi pedig szemtől szembe állunk egymással. A mi kis Közép-Európánkban a szemnek különösen fontos szerepe van. A szemek akkor is beszéltek és beszélnek, amikor amikor a szájon lakat van. A művésznő egyes képein a szemek mesélnek, és az ember fejében gondolatokat ébresztenek. Nem ismerem személyesen az alkotót, ő „csak” egy megrendelő a BPIX-ben, megküldte a fájlokat, mi kinyomtattuk vászonra, felkasíroztuk, most szélezzük és közben kialakult egy kapcsolat a képekkel, az alkotó gondolataival. Amikor úgy döntöttünk a BPIX-ben, hogy a következő kiállítás anyagát portrékból állítjuk össze, arra gondoltam, hogy ez olyan intim dolog, kell-e portrékat idegeneknek megmutatni. Minden portéban az alkotó szinte levetkőzik, kiadja magát. Nemcsak az arcot festi meg, hanem – ha jó az alkotás – az ábrázolt személy lelkét is, de valahol az alkotó gondolatait is vele kapcsolatban. Selmeczi Susy egyik képe, amit mi csak Opheliának hívunk, többet elmond az alkotóról, mint magáról a kislányról, akit ábrázol. Egy igazi, impesszionisztikus portré, amiben benne van egy történet is, a lány szeme az, ami mindent elmond.

1914-ben Bárdos Artúr tollából jelent meg egy cikk a Művészet című folyóiratban. Alább csak néhány részlet (akit érdekel, a teljes cikk elolvasható itt: http://www.mke.hu/lyka/13/153-163-portre.htm) a portré történetéről:
„A portré hanyatlásának régebbi tünetei okozati összefüggésben voltak a fotográfia fejlődésével is. Amíg az emberek a fotografálást nem ismerték, addig a festett portré nemcsak művészi, hanem általános, hogy, úgy mondjuk kommerciális szükségletet is elégített ki. Bizonyos tehát, hogy az első portrék fő célja a konstatálás volt, a minél tárgyibb lefestés; hiszen az első naturalisztikus stúdiumoknak már nagyra tartott eredménye lehetett az, hogy a festmény vagy rajz már nemcsak embert, hanem egy bizonyos, a többitől megkülönböztethető embert tudott ábrázolni. Vannak, akiknek igényeik ezeknél a primitív portré-igényeknél még ma sem jutottak tovább a fejlődésben ; akiknek egyetlen követelményük a portréval szemben még ma is az, hogy hasonlítson és legföllebb még az, hogy jóindulatúan hasonlítson, más szóval: hízelegjen.

...A fotográfia fejlődése a festett portrét arra utalta, hogy másutt keresse a maga helyét, hogy olyan szükségleteket elégítsen ki, amilyeneket a fotográfia nem tud kielégíteni. De, természetesen, az elhelyezkedésnek ez a célszerűségi szempontja önmagában még nem tudta volna új utakra terelni a portrét, ha a fotográfia föllendülése nem találkozott volna össze igen szerencsésen a művészetnek azzal az irányával, amely nemcsak az emberrel, hanem a természet minden egyéb jelenségével szemben is elfordult a lefestés és az objektív konstatálás módszerétől, hogy egészen más értékeket hangsúlyozzon. Az impresszionizmus festői világnézete nem ismerte többé a természetnek abszolút, minden körülmények között érvényes tárgyi kritériumait, hanem ezeken túl és részben ezek elhanyagolásával azokat a momentumokat hangsúlyozta, amelyek úgy a lefestendő természeti jelenség, mint a festő szubjektív, csak bizonyos tárgyi és lelki körülmények között érvényes tulajdonságait jellemzik.
A konstatáló portré helyébe lépett tehát az impresszionisztikus portré, amelynek létjogosultságát az határozta meg a modern fotográfiával szemben, hogy összes mondanivalói éppen a fotográfián túl kezdődtek. Legfontosabbak voltak e mondanivalók közül azok, amelyek a festő egyéniségét, világszemléletét és kifejezésmódját jellemezték. Ezenkívül azok voltak fontosak, melyek a lefestendő tárgynak. A portrénál tehát a lefestendő embernek mint szemléleti jelenségnek, szín- és forma-viszonyaira, továbbá az őt környező és rajta reflektálódó fény- és levegőjelenségek, atmoszferikus behatások szín- és forma-elváltoztató hatására vonatkoznak. De e primer festői közléseken túl, melyek, persze közvetve, őt is jellemezték, az ábrázoltnak személyi vonásai is kifejezésre jutottak, csakhogy elsősorban is nem azok, amelyek a valamivel régebbi portrén és a fotográfián fontosak voltak, tehát nem a fotografikus hasonlatosság jegyei, hanem lényének, karakterének mélyebb, nem mindenki számára megnyilatkozó vonásai. Az impresszionisztikus portréval kapcsolatosan tehát megszületett a pszichológikus portré is, mely a felszínes vonásokkal nem érte be, hanem mélyebben markolt a lélekbe, hogy azt is, — persze, csak külső, szemléleti megnyilatkozásaiban - vászonra rögzítse. Az ilyen portré sokszor első pillanatra alig hasonlított az ábrázoltra, de hosszabb, vagy gyakoribb szemlélés után kiderült, hogy karakterbeli jellemzetessége sokkal több, mint hasonlatosság, sokkal állandóbb értékű és igazságú, mint azok a vonások, melyeket egy fodrászi, vagy borbélyi művelet teljesen elváltoztathat, mert ez a jellemzetesség mélyebbre nyúl és nem ritkán rejtett atavisztikus vonásokat hoz felszínre. Az ilyen portréról sokszor azt mondták, hogy nem hasonlít az ábrázoltra, aztán csakhamar rájöttek, hogy nemcsak rá, hanem az apjára is hasonlít és egészen rejtett, vagy elfelejtett családi vonásokat rögzít meg.”

Rajzverseny indítása – rossz kapcsolatokon keresztül

Immár második alkalommal hirdettük meg a 18 év alatti fiataloknak a digitális festészeti pályázatot a BPIX-ben.
Magyarországon van kb. 4000 általános és középiskola, a felhívást mindegyikőjüknek megküldtük is most várjuk a jelentkezéseket.
A fiataloknak idén Indiával kapcsolatos festményekkel lehet pályázniuk. Az alkotásaikkal 2010.04.23-ig ingyenesen regisztrálhatnak a versenyen. A BPIX IFI-2010 Digitális Festészeti Verseny keretében született legjobb alkotásokat a PleinArt Művészeti Fesztivál idején kiállítjuk.
A kérdés csak az, hogy vajon hány iskolában fog eljutni a felhívás híre a diákokhoz?
Az utóbbi időben egy nagyon érdekes jelenség figyelhető meg: szinte divat olyan kapcsolati e-mail címeket megadni, amiről vagy automatikus válasz jön, kb. ilyen: ezen az e-mail címen nem fogadunk levelek és nem küldünk választ, ha kapcsolatba akar velünk lépni menjen fel a honlapunkra és a kontakt form kitöltésével vegye fel velünk a kapcsolatot. Majd pedig, ha elég kitartóak vagyunk kiderül, hogy a kontak form nem működik....
Vagy eleve nem is kezelt e-mail cím, mivel oly mértékben telített a postaláda, hogy más nem is képes fogadni újabb üzenetet.
Mintha a cégek nem akarnának valójában kapcsolatba lépni elektronikusan senkivel. Sokkal kényelmesebb, ha telefonálgatunk, az ügyintéző idejét foglaljuk, sőt esetleg el sem jutunk az ügyintézőig. A legtöbb helyen az info@ címnek nincs gazdája, esetleg szerencsétlen rendszergazda kapja, akinek kisebb gondja nagyobb annál, minthogy tartalmilag foglalkozzon egy nem szorosan számítástechnikai problémát felvető levelet. Esetleg még azon is gondolkodjon, ki az illetékes és továbbítsa...
Szóval megvettük hivatalosan a címjegyzéket, a levelek pedig pattognak vissza, az iskolákhoz nem jutunk el. Lehet, hogy ez a telekom cégek furmánya? Azt akarják, hogy negyedórákat telefonálgassunk az iskolában az illetékest keresgetve? A jó ég tudja, de valami itt nem stimmel.
Ahogy a magyar boltok ajtajára kivan írva, hogy ügynökök kíméljenek, a magyar postaládára lassan már nyomtatva lesz gyárilag az, hogy nem kérek prospektust, a cégekre, intézményekre pedig kiírhatjuk, hogy ügyfelek kapcsolatfelvétellel nem zavarjanak,...
Meglátjuk, hány iskolában pottyan jó helyre a levél, hányan veszik a fáradságot, hogy adjanak egy lehetőséget a gyerekeknek egy kis sikerre.

Bővebben a versenyfelhívásról: http://www.bpix.hu/tartalom/bpix_ifi_2010_verseny.html